Na jó az előzőt tényleg nem életem első legújabb valahogy-éljük-túl blogbejegyzésemnek szántam. De megígérem, amit részegen a telefonomba írok, azt továbbra is mindíg közszemlére tárom.
Hát ez lennék én, képzeld el, ülsz a vonaton a főpályaudvaron, péntek délután milliónyi lélek igyekszik haza, annyi személyes történet hogy a világ belerokkanna, hogy egy beton-üveg kupola alá ennyit be lehet zárni. Minden ülőhely foglalt, a melletted ülő srác idegesen matat a táskájában. A peronon a kaller sípol, fáj hallani ahogy akkordot ad a szomszédban bömbölő csecsemővel. Aztán mikor már csak a kaller ajtaja van nyitva, a srác veszi a cókmókját és elillan. A füledben az ajtó csattanása, de mire meglátod a város határban a legelő teheneket, már nem emlékszel megtébolyult szempillantására.
Hát ez lennék végülis én. Végig ott ültem melletted. Te nem emlékszel rám és én sem rád. De ha ott ülnék megint melletted, meglenne az a bizsergető érzés. Szuperképességem mindenben meglátni a rendszert. De ez még nem az én vonatom. Kivételesen nem tudom, érzem. Hiába nézem mikor jön az enyém, muszáj volt leszállnom.
Ezt a blogot megint a lélekváróból írom. Majd ha vigyázni kell a vágányok mellett, elköszönök. Gyors lesz és érzelemmentes. Sziasztok.
No comments:
Post a Comment