Önéletrajz

Önéletrajzot írok épp, tudod, munkát keresek, és ahogy ilyenkor szokás, természetesen csak a pozitív tulajdonságaimat írom bele. 

Kimarad az elmúlt fél óra új élettapasztalata is: szó nélkül hazaküldeni az ajtó előtt zokogó szerelmest. A semmit csinálás hatalomától megrészegülve, könyörtelenül, SMS-ben. Modellkísérlet ez az én lélek-terepasztalomon - tudod, az a konceptuális, nem láthatod - vállig húzom a térdemet, szokás szerint céltalanul nyomogatom a telefonomat, és miközben forog az agyam, mert a szívemről most valahogy lecsupaszodott már minden, egyszerűen a helyzetről próbálom meg lehúzni a sokadik bőrt.*

Magamat figyelem, azon tűnődök, hogy miért nem csinálok semmit sem. Az ötödik kapucsengő, a tizenegyedik kétségbeesetten hangpostáig húzott telefoncsengetés, a könyörgő SMS-ek után sem. A másik oldalt ismerem, azt megjártam már én is, ismerem a szenvedés dinamikáját, tudom hogy úgyis lesz még egy csengetés, csak azt nem hogy az éjjeliszekrényen vagy a kaputelefonon, és saját magamat döbbenti meg a jéghideg tudatosulása hogy azért várok: ha kinyitom, a hisztéria, a könyörgés semmit sem visz előre, viszont minél tovább várok, annál többet tudok meg magamról, értek meg a múltamból.

A vegytiszta szerelem és a vegytiszta barátság is szó nélkül ajtót nyitna. Szerelmet érzek-e akkor még iránta, és attól félek, hogy ez nem fog tudni barátsággá alakulni? Vagy már barátságot érzek, és félek, hogy ez nem működne a szerelem árnyékától?

Rengeteg munkásság lehet ebben a lélek-terepasztalban (vajon kinek?), dacára a nagy méretaránynak - így szemre saccolva, olyan 1:500 lehet - annyi sok részletét fel lehet fedezni az egyszer volt valóságnak, aki itt a szálkát keresi, nos az a gerendával sem bírkózott.

Vajon ő akkor még szerelmet érzett-e irántam, és félt, hogy ez barátságba nem menthető, vagy már a barátság kilátástalanságát pecsételte meg az én tomboló szerelmem?

Gusztustalan, de ezt próbálom kitalálni. Ezért küldöm haza, könyörtelenül, SMS útján. 

Mert ebben a mesében kétszer meg a hegy mohhamedhez.

George, George, ohh, George. (guess, who is truly remarkable at oral sex?)

*anger, jealousy, bitterness, tiredness, hope, lost... love. mond valamit?

(nem, attól hogy belinkelem, még nem szeretem ezt a számító kis kurvát. pont hogy utálom magam attól ha hasonlítok rá)

Terhem

Éjjel - álmomban -  a nővéremmel a szaudi-arábiai (kb úgy nézett ki) tengerparton napoztunk és fürdőztünk - némileg konzekvens módon éjszaka, vaksötétben, és rohadtul féltem a medúzáktól. Ettől némileg logikailag függetlenül (csak hogy hangulatilag legyen a dolgot hová tenni :), nővéremmel miről másról, mint a párkapcsolatokról beszélgettünk, mikor is, már nem is tudom hogy kinek a szájából (de ugyebár az Inception óta tudjuk hogy ez tök mindegy) elhangzott a következő(szerű) mondat:

"Olyan vagy, mint az amerikai elnöknek az a titkára aki folyton követi, kezében az aktatáskával, benne az atomrakéták indítási kódjaival. Fontos, "értékes" ember vagy, de hát a nap 24 órájában szükség van rád, és a nemzetbiztonság szempontjából nem engedhető meg hogy szerelmes legyél."

Túl az érvrendszer esetleges apró csorbaságain, ma megkúrhattam volna J-t, akivel gyakorlatilag két éve kerülgetjük egymást, de valami istenesen, de aztán mégsem: már a karjaim közt nyöszörgött, én meg elbódultam attól az utánozhatatlanul édeskés csókíztől, amit olyan ritkán érzek meg, és ami miatt van valami az ebben az értelemben használt angyol "chemistry" kifejezésben, és akkor egyszerűen nem állt fel.

Van ilyen, valami lélekben nagyon nem volt ott, de az eszem szerencsére ott volt, kivágtam magam egy macsósan diszkrét "bocs, ma már leápoltak"-kal, bejött, a kíváncsiak kedvéért én azért leszoptam, állítólag jól csináltam (mostanában ilyen dícséretet is ritkán hallok :). Amellett, hogy pánikszerűen megint magam elé képzeltem a szituációt, ahogy megkérdezem aput, hogy az ő korába érve számoljak-e merevedési problémákkal, azért be szokott villanni egy jóval logikusabb összefüggés is: eddig minden egyes fiúval, aki aztán tényleg jelentett valamit az életemben, voltak hasonló bénázások, általában nem is kevés, legkedvesebb fiatalságbolondság-emlékeim egyike volt rátalálni arra a bizonyos blogra, amiről nem gondolta hogy valaha is olvasni fogom, és szó szerint emlékszem arra a bizonyos

"Adós maradtam egy ágyban, és ezt az adósságot is csak egy ágyban tudom törleszteni"

szófordulatra - ezek szerint már akkor is el tudtam adni úgy a dolgot hogy nem az én hibám *g*. (A szexuális életemet féltők kedvéért, a törlesztés megtörtént, hozzám képest a Provident tisztességes, konszolidált kamatokkal dolgozik)

Szóval gyerekek ez van, egy középszerű pornó utosló szopóskurvájára is kemény leszek (ő mondjuk elég sok örömmel szolgált :p), de igazán akkor van mitől félned, ha mégis ellágyulok.

Aki mégis megmondja hogy milyen ólomsúlyú terhet cipelek a nap 24 órájában magamhoz láncolt akatatáskámban, a vendégem egy egyhetes nyaralásra Szaudi-Arábiában.

(Pénz majd lesz rá a vállalatbirodalmam feldarabolásából.)

Az igazi első

Na jó az előzőt tényleg nem életem első legújabb valahogy-éljük-túl blogbejegyzésemnek szántam. De megígérem, amit részegen a telefonomba írok, azt továbbra is mindíg közszemlére tárom.

Hát ez lennék én, képzeld el, ülsz a vonaton a főpályaudvaron, péntek délután milliónyi lélek igyekszik haza, annyi személyes történet hogy a világ belerokkanna, hogy egy beton-üveg kupola alá ennyit be lehet zárni. Minden ülőhely foglalt, a melletted ülő srác idegesen matat a táskájában. A peronon a kaller sípol, fáj hallani ahogy akkordot ad a szomszédban bömbölő csecsemővel. Aztán mikor már csak a kaller ajtaja  van nyitva, a srác veszi a cókmókját és elillan. A füledben az ajtó csattanása, de mire meglátod a város határban a legelő teheneket, már  nem emlékszel megtébolyult szempillantására.

Hát ez lennék végülis én. Végig ott ültem melletted. Te nem emlékszel rám és én sem rád. De ha ott ülnék megint melletted, meglenne az a bizsergető érzés. Szuperképességem mindenben meglátni a rendszert. De ez még nem az én vonatom. Kivételesen nem tudom, érzem. Hiába  nézem mikor jön az enyém, muszáj volt leszállnom.

Ezt a blogot megint a lélekváróból írom. Majd ha vigyázni kell a vágányok mellett, elköszönök. Gyors lesz és érzelemmentes. Sziasztok.

Holdfény

Zene: lüktet. Egyszerűen csábít arra hogy fenn hordja az orrát. Van miért. Jól néz ki. Tudja. Megengedheti magának. Mégse tudja hogy mit keres. Mégis fél attól, hogy egyedül töltse el az éjszakát. A megfelelni vágyás beteljesülést igényel: minden áron.

Legszívesebben beverném a pofáját. Úgy, hogy vérezzen. Igen, a szájában érezze hogy kidurrant a lufi. Nesze bazd meg ez vagy te. Ezek után százas hogy leereszkedne ahhoz az önbecsüléshez hogy lesmároljon. Hogy ő is méltó a szeretetre. Hogy annyira vágyik rá hogy hajlandó magát megalázni érte. Szívná az összeforró ajakakból a vasízű édes nedűt, végre érzi, hogy él.

Tudja hogy élete legszebb éjszakája lenne. Nem kéne megjegyeznie semmit. Sem nevet, sem telefonszámot, csak a lüktető szeretetet. Magában. Igen, a végbelében. Tudja, hogy vágyik rá, de nem is gondolt rá hogy önmagában ennyi vágyik a kitörésre. Ha tudná, szégyellné. Inkább nem akar róla tudomást venni. Csak táncol, flegmán. Övé a világ, még ha a világot is kell adnia érte.

Ezek nem azok az idők, ahol szép dolog szeretni.